Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Próbálom megoldani a lehetetlent.

 

Sokszor és sokaknak kívülről úgy tűnik, hogy nem csinálok semmit sem csak ülök a fenekemen és várom a csodát.

De ha egy kicsit bele látnának a mindennapjainkba akkor azt gondolom más lenne a véleményük.

Másfél évvel ezelőtt elkezdtem valamit.

Rajtam kívül senki nem hitt benne,hogy ez menni fog, csak egyedül én.

A kitartásom és a munkám kezdi meghozni a kezdeti eredményeket.

Azóta sem hagytam abba és újabb ötletekkel próbálom fellendíteni és ezzel az alap problémát orvosolni.

Nem könnyű ilyen helyzetben dolgozni,gondolkodni de mégis csinálnom kell.

Határozott elképzeléseim és terveim vannak és ezeket szeretném megvalósítani.

Azt mondják sokan, ez nem munka.

Aki dolgozik számítógépen az tudja ez sem könnyű, főleg ha saját magadnak kell kitalálni dolgokat és nem más mondja meg mit kell megcsinálni.

Életem során voltam már mindenféle helyzetben de leginkább mindig a rosszabbikban.

Sokat tapasztaltam,sokat megéltem ezekből. De ennek ellenére soha nem adtam fel.

Persze nekem is voltak hullámvölgyek mikor azt mondtam most már elég, kész vége feladom.

De mindig rájöttem, hogy nem tehetem.

Szokták mondani ,ami nem öl meg az megerősít.

Ez így igaz.

Ennyi év után még mindig itt vagyok és nemhogy nem adtam fel de keményen próbálok tenni valamit, hogy jobb legyen.

Sajnos a gyermekeim ezt még nem látják a teljes valóságában bár részesei a folyamatnak.

Ők csak annyit érzékelnek ebből, hogy soha nincs semmi, és anya meg nem csinál semmit.

Próbálom nekik elmagyarázni. hogy ha eddig nem tettem volna azt amit és most sem csinálnám akkor ennyi sem lett volna.

Megértem őket is, hisz az iskolában is csúfolják őket a helyzetünk miatt is.

Már sokszor ott tartanak,hogy nem akarnak menni.

Persze az iskolának is nagy része van ebben mert az osztálytársak mind jómódúak és fogalmuk sincs arról milyen éhezni, milyen az mikor nem kaphatod meg még azt a ruhát sem amit szeretnél.

Játéktól és egyéb dolgokról nem is beszélve.

Tudom milyen érzés hisz gyerekkoromban szintén átéltem, sőt még sokkal rosszabb és szörnyűbb dolgokat is.

De mégis itt vagyok.

Úgy alakult az életem, hogy az apákra nem számíthatok.

Igaz én döntöttem úgy, hogy egyedül nevelem őket de csak azért mert nem akartam, hogy ugyanazt átéljék amit én is.

Sokszor a fejemhez vágták már, hogy minek kellett már  neked az a két gyerek a másik kettő mellé. 

Mondták ezt az első gyerekemre is.

Igen, mert elég fiatal voltam.

De ha most ránézek a nagy gyermekemre és a családjára akkor nem számít semmi sem.

Becsületes,normális embert neveltem belőlük a körülményekhez képest is.

 

Miért írom le ezeket ?

Ha nekem nem tudnak segíteni talán én segíthetek,

ha másképp nem is de azzal, hogy leírom, hogy lássák

nem csak ők vannak kilátástalan helyzetben és legyen

bármilyen is rossz a körülmény soha nem szabad feladni

semmit sem.

 

Tudom, hogy mindenre van megoldás valahol.

 

Én is azt keresem.